A történelem során nem egyszer használtuk ki a méhek harci kedvét.

Ha méhekről van szó, elsősorban a szorgalmuk jut eszünkbe - a hajnaltól napnyugtáig tartó ingázás a kaptár és a nektárt rejtő virágok között. Na meg persze a méz.
Kevesen tudják, hogy a fáradhatatlan rovarok harci kedvét már évszázadokkal ezelőtt kihasználtuk saját ellenségeink megfutamítására. A méhek harci eszközként való bevetéséről több történelmi forrás is megemlékezik.

A germánok a VII. században már kasos méhtenyésztést folytattak, és méheiket a háborúban is felhasználták. Amikor például a X. században I. Henrik császárt megtámadta alattvalója, a lotharingiai herceg, a lovasok közé méhkasokat dobtak. A méhek összecsípték a lovakat, bebújtak a nehéz páncélok alá, és olyan zűrzavart okoztak, hogy a támadó sereg menekülésre kényszerült.
Több mint 700 évvel később, 1646-ban Kissingen ostrománál hasonló módon védekeztek a németek a támadó svédek ellen.
A méheket a magyar várak védői is gyakran vették igénybe hadműveleti célokra. Pl. 1289-ben a németújváriak méhekkel bírták távozásra I. Albert osztrák herceget; Nándorfehérvár török ostrománál 1440-ben nemcsak forró szurkot, hanem méhkasokat is vetettek a török ostromlók közé.

Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini, így számol be erről: „...bárddal csépelték őket, olvasztott ként és szurkot zúdítottak a nyakukba, méhrajt eresztettek rájuk, mely fullánkjainak döféseivel kínozta őket; buzogánnyal, karddal letaszigálták őket a falakról, és akik lezuhantak, azokat szikladarabokkal agyonzúzták, azok végül is súlyos veszteséget szenvedtek."
Ezt a megoldást később is sikerrel alkalmazták. A Székesfehérvárt ostromló törökök közé is szurkot és méhkasokat zúdítottak az elszánt védők. Itt sem maradt el az eredmény: a törökök elmenekültek a falak alól.