Itt van az ősz, és mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy lassan elindulnak költöző madaraink, hogy a melegebb vidékeken vészeljék át a telet. Az embert a kezdetektől fogva foglalkoztatja a madárvonulás kérdése, jóval régebben annál, minthogy valamit is tudtunk volna arról, hogy egyáltalán mi áll a jelenség hátterében.

Tudtad-e?

• A legrégebbi ismert madár 150 millió éve, az ún. jurakorban jelent meg a Földön.
• A repülés elősegítésére a végtagokat alkotó csöves csontok levegővel teltek, így könnyebbek.
• A szárnyak fekete-fehér mintázata befolyásolja a repülési képességet.
• A vándoralbatrosz rendelkezik a legnagyobb fesztávolságú szárnnyal (3,6 m), mégis a vándorsólyom a leggyorsabb (utazósebessége 95 km/óra, gyors tempója 180-240 km/óra).
• Amit a madarak térdének látunk az valójában a bokaízület.
• A madárvilág gyorsúszója az óriás gőzhajóréce, 40 km/órás sebességgel.
• A madarak a tájékozódáshoz az égitesteket is felhasználják, szemük időbeli felbontóképessége lekörözi az emberét, számukra egy mozifilm inkább csak állóképek egymásutánjának tűnhet.
• A bukó madaraknak egyaránt jól kell látniuk a víz felületén és a víz alatt is, ezért a szemlencséjük puha és izmok segítségével változtatható alakú.
• A madárhang sokkal több információt rejt mint gondolnánk, például a foltos nádiposzáta énekét legalább ötven különböző hangelemből tetszés szerint állítja össze, az énekes nádiposzáta más madarak énekét úgy utánozza, hogy akár negyven idegen faj énekét is vegyítheti.
• A madárhang egyedi, a pár, a fióka és a szomszéd azonosítására szolgál.
• A hímek rendszerint sokkal feltűnőbb színezetű tollruhát viselnek, mellyel felhívják magukra a tojók figyelmét, de egyben nagyobb veszélyt vállalnak a ragadozókkal szemben.
• Egyes fajoknál a tojásrakás folyamata is időzített. A széncinege például hajnalban rakja le éppen kifejlődött tojását, majd immáron teher nélkül táplálkozni indul. Egész nap szedeget, sőt délután a tojáshéjhoz szükséges meszet is felveszi (pl. csigaházból), s másnap hajnalra kifejlődik a következő tojás.
• A természetben a legtöbb fióka elpusztul, általában a lerakott tojások 10%-ból lesz felnőtt madár.
• A madárvonulás egész populációk rendszeresen ismétlődő helyváltoztatási viselkedéseként fogalmazható meg, melynek útvonala, időpontja, időtartama többnyire állandó. Kialakulása valószínűleg a jégkorszak végén bekövetkező éghajlatváltozásra vezethető vissza.
• A vonulási világrekorder a sarki csér: minden évben megteszi az Arktisz és az Antarktisz között lévő 17 000 km-es utat. 30 évig is élhet, s így élete során több mint 1 millió km-t is megtehet ez a 100 g-os madár.

A középkor végén babonás félelemmel szemlélték az emberek a madarak őszi eltűnését, majd a tavasz közeledtével újbóli megjelenésüket. A legkülönfélébb magyarázatokkal próbálták a okát adni a felfoghatatlan jelenségnek. Voltak, akik úgy vélték, hogy a fecskék a lápok iszapjában töltik a telet  - valójában a nádasokba éjszakára behúzódó fecskecsapatok adtak e tévedésnek alapját. Mások úgy tartották, hogy a madarak a Holdra mennek. Még Arisztotelész sem tudott magyarázatot adni a jelenségre: szerinte a kakukkok ősszel karvallyá, a rozsdafarkúak pedig vörösbeggyé változnak a hideg idő közeledtével. Annyiban jó volt az ókori tudós megfigyelése, hogy a délre költöző görögországi rozsdafarkúak helyére az északról érkező vörösbegyek érkeznek.

A fantasztikus elképzelésekben azonban a vonuláspártiak sem szenvedtek hiányt. Az amerikai kontinens természetrajzát leírók körében népszerű volt az az elképzelés, hogy a ragadozó madarak Karib-szigeteken márciusban megfigyelt tömeges északi irányú vonulása azért történik, mert ilyenkor ezek a madarak körberepülik a Földet. A valóságban léteznek olyan fajok - például a sarkicsér -, amelyek hasonló távolságokat tesznek meg. A szóban forgó madár az északi sarkköri fészkelő helyéről az antarktiszi telelőterületére vonul. Hiteles adat van egy Szilvia nevű sarki csérről, aki élete során - 1969-tol 1991-ig élt - az évente megtett 50 ezer kilométeres távolsággal számolva, háromszor tette meg a Föld-Hold távolságot.

Az első hiteles beszámoló, amely már tudományos megfigyelés is egyben, egy németországi apátságban élő paphoz kötődik. Kíváncsi emberünk 1250 körül egy füsti fecske lábára pergamendarabot erősített nagyjából a következő felirattal: „Mondd fecske, hol töltöd a telet?" Minden bizonnyal nagyon meglepődhetett, amikor tavasszal fecskéje a következő választ hozta vissza a lábán: „Ázsiában, Petrus házában.” Ez volt az első sikeres madármegjelölési akció.
Egyébként a madárvonulást az egyiptomiak dokumentálták először, számos festményükön láthatók telelő vízimadarak. Ami egyáltalán nem meglepő, mivel a Földközi-tenger térsége az északi féltekén élő madarak fontos átvonuló és telelő területe.

Időközben a rendszertan fejlődése, az addig ismeretlen vidékeken való kutatások és az egyes fajok elterjedési területének feltérképezése nyilvánvalóvá tették a vonulási elmélet helyességét, illetve nagy lökést adtak a vonuláskutatásnak.
Az igazán tudományos szemléletű kutatást Mortensen, dán iskolai tanár alapozta meg azzal, hogy 1899-ben sorszámmal és felirattal ellátott fémgyűrűket erősített néhány seregély lábára, majd útjukra engedte őket. A kísérlet, az azóta meggyűrűzött madármilliók statisztikai adatait ismerve, csodával határos módon sikeres volt: a megjelölt 165 seregély közül már a következő évben visszajelentettek néhányat. 1907-ben pedig megkezdte a fehér gólyák gyűrűzését, és e fajból is több példány megkerült a későbbiekben. Azóta a madárgyűrűzés példátlan sikertörténetnek nevezhető, a világ szinte minden országában gyűrűznek madarakat több-kevesebb rendszerességgel, több ezer hivatásos és amatőr madarász részvételével.