A mai egészségügy arra kárhoztat bennünket, hogy idős kor éljünk meg, ami rosszul végződik: megnyújtja a szenvedés és a fizikai leromlás idejét. Új módon kell gondolkodni életről, öregedésről, halálról, újra kell gondolni, újra ki kell találni a modern gyógyító rendszert,. Fenntartható - és sokkal humánusabb gyógyító rendszerre van szükség, amely a közösség egészségét teszi az első helyre, az egészség megőrzését a fiataloknál, és a gondozásra helyezi a hangsúlyt, a gyógyítással szemben, az öregeknél.

A Hastings Center - egy 1969 óta fennálló független kutatóintézet az Egyesült Államokban - fő feladatának azt tartja, hogy az egészség, a gyógyítás, a környezet etikai szempontjainak feltárásával a köz érdekét szolgálja. Az Intézet két tekintélyes tagja: Daniel Callahan és Sherwin Nuland az erkölcs és az emberség oldaláról vizsgálják a fenntarthatatlan gyógyító rendszert, az öregedő társadalomban a gyógyítást, az életet és a halált. Az alábbiakban az általuk tett meglepő, tényfeltáró, de mindenképpen elgondolkodtató „Hogyan rombolja le saját magát az amerikai orvoslás” című tudományos értekezésből idézünk. A két tudós szavai különösen azért váltottak ki nagy vízhangot, mert már mindketten elmúltak 80 évesek, ezért az általuk felvetett kérdéseket nem csak orvosként, hanem agg emberként is megvizsgálhatták.

A képen Dr. Daniel Callahan és Dr. Sherwin Nuland

A II. világháború vége óta az orvos szakma szakadatlan háborúban áll a betegségekkel.
Mindnyájan úgy tekintünk már minden egyes betegségre, mint valami olyasmire, amit le kell győzni. Segítségünkre vannak ebben a mítoszaink: az orvostudomány haladása előtt gyakorlatilag nincsenek korlátok, a legsúlyosabb, halálos betegségek közül egyik sem gyógyíthatatlan, és hogy a haladás gazdaságilag is megvalósítható, ha jól menedzselik az egészségügyet. Engedtessék meg nekünk, hogy rámutassunk a kellemetlen valóságra.
Kezdjük a fertőző betegségekkel. Negyven évvel ezelőtt az volt az általános nézet, hogy a fertőző betegségeket mind legyőzzük, a himlő eltüntetése a világról volt a legnagyobb diadalunk. Nézetünk azonban tévesnek bizonyult, akár a HIV megjelenésére, akár az antibiotikumoknak ellenálló mikrobákra gondolunk. Annak a tudásnak alapján, amivel ma már rendelkezünk a vírusos megbetegedésekről vagy a mikrobák genetikájáról, az a feltételezés ésszerű, hogy soha nem fogjuk tudni kiirtani a fertőző betegségeket, legfeljebb kevésbé gyakorivá tehetjük őket.

Aztán itt vannak a krónikus betegségek, amelyek az ipari országokat sújtják. A vezető rákbetegségek halálozási aránya ugyan lassan csökkent az évtizedek folyamán, de a gyógyításuktól messze vagyunk. Tudományosan még csak fel sem merült eddig a szívbetegség vagy a stroke gyógyítása. Az Alzheimer-kórról megállapítható, hogy lényegileg kevés előrehaladás történt a betegség súlyos fázisának időbeni kitolásában. Gyógyításáról nem esik szó.
A krónikus betegségek ellen viselt háború egyik legnagyobb reménye a betegségtől mentes életévek meghosszabbítása: hosszú élet, kevés betegséggel, ezt követően rövid rokkant időszak, majd gyors halál. Ezt az utópisztikus célt azonban az orvostudomány nem tudja teljesíteni, semmilyen gyakorlati tapasztalat nem támasztja alá.

Elképzelhető, hogy nem fog javulni az emberek egészségi állapota nemzedékről nemzedékre, és lehetséges, hogy a betegségtől mentes kiterjedt élet-időszak ugyanolyan illuzórikus, mint a halhatatlanság. Nem úgy tűnik, mintha olyan világ felé haladnánk, ahol betegség, funkcióromlás és megrokkanás nélkül halhatnánk meg.

A várható élettartam, amely néhány évtized óta folyamatosan növekedett, most tetőzni látszik. 85 éven túl nem valószínű, hogy emelkedjen. A nagy áttörések a betegségek gyógyításában - egyelőre nem következtek be. Legnagyobb elért eredményünk: a súlyos betegek életének valamennyivel való meghosszabbítása. Mondhatnánk azt, hogy több ember él hosszabb ideig, mint eddig, még ha betegen is, ez nem jelentéktelen győzelem.
Az eredményeknek azonban arányban kellene lenniük egy másik tényezővel: a gyógyítás terén elért sikerek elviselhetetlen, fenntarthatatlan gazdasági költséggel járnak.

A népes háború utáni nemzedék idős korba lép: 2009-ben 40 millió volt, 2030-ban már 70 millió lesz a 65 évesnél idősebb amerikaiak száma. Ez a szituáció az egészségügyi rendszerre hihetetlen nyomást gyakorol. A krónikus betegségeket gyógyítani nem tudjuk, a legtöbb, amit tehetünk, hogy viszonylag rövid időre - jelentős költséggel, és gyakran az érintett személy súlyos szenvedése árán - meghosszabbítjuk az életét.

Gondoljanak bele: a Nemzeti Rákkutató Intézet (USA) előrejelzése szerint 2010 és 2020 között 39 %-kal fognak nőni a rákbetegségek miatti kiadások. Ez a szám a sikereinket mutatja. A sikereket azok életének meghosszabbításában, akiket a betegség már súlyosan érint.
Vagy: a következő évtizedben várhatóan 150 %-kal fog növekedni azoknak a betegeknek a száma, akik vese-dialízisre szorulnak. Az Alzheimer-betegség költsége egy évtized alatt több, mint a duplájára fog nőni az előrejelzések szerint.

Egy harvardi közgazdász, David Cutler, 2006-ban írt cikkében azt mondja, hogy az elemzésekből kiderül, 65 éves kor elérése után minden egyes újabb várható év egészségügyi költsége1970-ben 46 800 dollár volt, az 1990-es években viszont már 145 000 dollár. A betegségek elleni háború oda vezetett, hogy létrejött egy olyan gyógyítási rendszer, amely ma is alig finanszírozható, de hosszabb távon sehogy. A mai egészségügy arra kárhoztat bennünket, hogy idős kor éljünk meg, ami rosszul végződik: megnyújtja a szenvedés és a fizikai leromlás idejét. El tudunk képzelni egy olyan gyógyítási rendszert, amely kevésbé ambiciózus, de sokkal humánusabb, amely jobban képes kezelni az öregkor elkerülhetetlen lefelé tartó spirálját?

Meg kell változtatnunk elsőként azt, ahogyan az orvosi kutatásokhoz közelítünk. A tudósok vég nélkül sorjázó ígéretes kijelentései, amit követ az orvosi ipar a fejlesztéseivel, és amit felerősít a média hangja - mind az orvosi szakma haladásának mozgatóerői. A humán genom projekt, az őssejt-kutatás, mind ígéretes „áttörések”. Felkeltették a reményt, hogy ezzel életek százmillióit tudjuk megmenteni. De az ígéretek nem váltak valóra. Realisztikusabb ígéretekre van szükség, olyanra, amely a betegekkel való törődést, gondozást ígér, nem a gyógyításukat.
Az orvosi kutatás hagyományos modellje, amely elsődleges céljának a halál elleni háborút teszi meg, át kell, hogy adja a helyét egy új célnak: a várható élettartamot 80 éves korra emelni , csökkenteni a korai halálozást és javítani az életminőséget minden egyes korcsoportban. A legfontosabbak a gyerekek, utánuk következnek a felnőttek, és végül, a legkisebb prioritást a 80 év felettiek kapják.

Annak a ténynek fényében, hogy a betegségek nagy részét nem gyógyítjuk, meg kell változtatnunk az idősekkel kapcsolatos szemléletünket. Nem a halál az egyetlen rossz dolog, ami az idős emberrel megtörténhet. Az idős korra jellemző az önellátásra képtelenség, a rokkantság, az anyagi létbizonytalanság, a szociális elszigeteltség - ez mind nagyon súlyos csapás.

A gyógyítás kultúrája helyett a gondoskodás, a gondozás kultúráját kell megteremtenünk. Kevesebb pénzt költeni az élet késői szakaszában a költséges technikai beavatkozásokra, többet a megelőző intézkedésekre és az önálló életvitel segítésére. Lehet, hogy lesznek emberek, akik hamarabb halnak meg, mint most, de emberhez méltóbban.
Minden egészségügyi ellátó rendszer birkózik az öregedő népességgel, a drága új technikákkal, és a nagy elvárásokkal a páciensek részéről. Az egészségügyi költségek legerősebb felhajtója azonban az orvostudomány haladása. Ez az, ami arra kárhoztat bennünket, hogy utolsó éveinket rossz, és egyre hanyatló egészségi állapotban éljük le, fokról fokra haljunk meg, ahogy egyik szerv a másik után mondja fel a szolgálatot.

 Valóban jótétemény ez nekünk és családunknak? Utolsó éveinket orvostól orvosig járva tölteni? Egy látszólagos előnyért súlyos anyagi és személyes árat fizetni, ez a haladás?
Az orvosi kutatásba vetett határtalan remények helyét a józanságnak és az óvatosságnak kell átvennie az orvosok és a társadalom fejében egyaránt.

A két, a témában igen csak illetékes, 80 év feletti, szenior tudós néhány ajánlása:
* a közegészségügy és az alapellátás szintjén kell javítani az orvoslást, csökkentve a költséges high-tech beavatkozásokat az utolsó stádiumban,
* az idősek számára az anyagi és a szociális biztonságot nyújtó ellátásra kell átcsoportosítani forrásokat az orvosi ellátás felől,
* az orvosnevelésben hangsúlyt kell kapjon a beteggel való őszinte kapcsolat, hogy tudomására tudja hozni a páciensnek: az agresszív beavatkozások a méltatlan halál esélyét növelik
* a krónikus betegeknél a gyógyítás helyett gondozásra kell törekedni.