Másoknak hazudni gyávaság, magunknak hazudni kétszeres gyávaság, másoknak igazat mondani bátorság, magunknak a szemébe mondani kétszeres bátorság. De csak az ez egyetlen egyenes út.

Aki önmagának hazudik, és tulajdon hazugságait hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot sem magában, sem maga körül. Így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha nem tisztel senkit, szeretni sem tud senkit, azért pedig hogy szeretet hiányában is elfogadja magát és szórakozzék, átengedi magát a szenvedélynek, durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik. „Aki önmagának hazudik, az tud a megsértődni a legkönnyebben.” A hazugság a rabok és urak vallása- míg az igazság a szabad ember istene.

„Hogy az ember mennyit hazudik másnak,
elenyésző csekély ahhoz, mennyit hazudik önmagának”
(Hamvas Béla)

A hazugság vagy igazság oltárát magunkban emeljük, kultuszát mindenek előtt magunkban gyakoroljuk. Aki önmagának hazudik tartósan és lényegi kérdésekben az morális öngyilkosságot követ el, melyet gyakran követ fizikai öngyilkosság. Az önismeret az igazságot keresi az emberben, kérdés hogy az önmagunknak való hazudozás valamilyen felismert igazságtól való megrettenés, lustaság, kényelem szeretet, vagy gondolkodásbeli restség következménye.
Mindaddig büntetlenül hazudhat valaki önmagának, amíg először meg nem érinti a kétségbeesés lelki vihara. (csalódás, válás, betegség, majd alkoholba menekülés) Vigasztalni könnyebb, mint vigasztalást hallgatni. De legnehezebb önmagunk vigaszára szorulni. Ez utóbbi azonban nem csak kényszer lehet, hanem igazi vigasztalás forrása is. A saját világképünket és hitünket felépíteni hozzá, de még előbb áttörni önhazugságaink görcsös falát. Az önértékelés és az önkritika óvják meg az önbizalmat a lelki rozsdásodástól és az egyensúly elvesztésétől. Ha elalszik az önkritika, mint az értelem belső ellenőre, előbújnak a szörnyek, a hencegő öndicséret, az önmegvetés, a talaját vesztett önimádat, és kész a lelki szakadékba zuhanás. Csak a jól működő önkritika tartja távol tőlünk a hiúságot, amely a mások véleményébe áthelyezett önérzet, vagyis az ember nem olyannak szereti önmagát amilyen, hanem amilyennek mások látják.

Természetesen mindenki képes önkritikára, ha helyén a lelkiismerete, csak nem egyforma szigorral. Beismerni, ha nem volt igazam (nagyon nehéz) az önkritika csak akkor sikeres, ha az éles szellem és egy erős akarat, és az akaratba vetett hit győzedelmeskedik. A külső kritika negatív mellékhatásaitól az önuralom véd meg. Az önuralom nem lehetséges a lelki élet belső rendje nélkül és viszont. Az önuralom teszi lehetővé, hogy az ember elfogadja a kritikát, de nem csupán elfogadja, hanem értékelve hasznosítsa is azt. Lélekben rendetlen, önuralomra képtelen ember kétszeresen is szolga, egyszer a valóságban, egyszer sorsának lehetősége szerint.
A lélek belső rendjének harmóniáját, szépségét élvező, önmagán uralkodni tudó ember kétszeresen király. Egyszer a valóságban, egyszer sorsának alternatívája szerint. Az önuralom természetesen nem azt jelenti, hogy elfojtsuk nemes szenvedélyeinket, az erkölcsi felháborodások kimondását, megtiltását. Az önuralom néha hallgatást parancsol, de nem elhallgattat. Az önuralommal sokkal fontosabb demonstrálni, hogy lélekben már nem vagyunk alattvalók, hogy létrehoztuk magunkban a harmóniát, a szabadságérzetet. Uralkodás az emberi természeten annyit jelent, olyan emberiséget, amelyben mindenki önmagáért, önmagán uralkodik.

Hogy vágyainkat megvalósítsuk, vagy akár csak kimondhassuk, előbb belül kell velük elszámolni. Igaz valónk, érdekünk, szükségletünk tükröződik-e bennünk. Személyiségünk, illetve egyéniségünk magjához vezet-e, vagy megtart a felszínen a héjánál. Aki ura önmagának, az legyőzte önmagát és elérte a teljes szabadságot. Az igaz önismeret, az Ige ismeret Hit által születik.

G. Mária