Az olimpia alatt egy férfi a tokiói metrón tíz embert késelt meg: áldozatul -ahogyan a rendőröknek elmondta- „boldognak tűnő nőket” szemelt ki. Ilyet hallva az embernek eszébe jut a jelentős valóságtartalommal bíró vicc, mely szerint az irigy ember nem azt kéri a jó tündértől, hogy ő is jusson egy tehénhez, mint a szomszédja, hanem azt, hogy azé is dögöljön meg. Miért nem tudunk örülni a más örömének? Miért zavar bennünket, ha a másik ember boldog?

Miközben ezeket a sorokat írom, szinte hallom az indulatos ellenvetéseket: Hogyan lehetne örülni azok örömének, akik tisztességtelen módon, másokon átgázolva, érdemtelenül jutottak a fokozott elégedettségüket megalapozó pénzhez, vagyonhoz, pozícióhoz, befolyáshoz, sikerhez? És mi van a kárörvendőkkel, akiket a másik ember baja, vesztesége, kudarca tölt el örömmel?
Természetesen nem az ilyen esetekre gondoltam, hanem azok örömére, akikről joggal feltételezhető, hogy a mindenkiért való, mindenkit feltétel nélkül szerető, mindenütt jelenlevő, nagyvonalú és megbocsátó Isten együtt örül velük.
Az ilyen egyének tiszta szívből fakadó boldogsága fényt hoz a gyakran elsötétülő emberi világba. Ők nem elvenni akarnak, hanem adni: azt szeretnék, ha körülöttük minden ember boldog lenne, ha mindenki velük együtt örülne, s erre törekednek is, ezért tesznek is.
Mennyivel egyszerűbb, s célravezetőbb lenne, ha utat engednénk az öröm, a szeretet áramlásának, ha átadnánk magunkat az általuk való kellemes ringatózásnak, mint azokat messziről irigykedve, gonosz szemmel nézni, megpróbálva az útjukba gátakat emelni.

A másik öröméhez való pozitív hozzáállásra már kisgyermekkorban tanítani kellene a nyiladozó értelmű emberpalántákat, ehelyett ellenkező előjelű tendenciákat figyelhetünk meg. Sok családban azzal igyekeznek egy szem gyermekük kedvét elvenni a kistestvér követelésétől, hogy az eljövendő „sötét jövővel” ijesztgetik, amelyben osztoznia kellene testvérével a játékokon, valamint a szülők és a nagyszülők figyelmén, szeretetén: ezzel jó eséllyel megalapozva egy irigy, önző jellem kialakulását.
A többgyerekes családok jelentős részében pedig az jött divatba, hogy a testvérek jeles napjai alkalmából nem csak az ünnepelt kap ajándékot, hanem valamennyi testvér, hogy egyik se legyen irigy a másikra, egyik se érezze mellőzve magát: ahelyett, hogy megtanítanák őket együtt örülni azzal, akinek éppen születésnapja/névnapja van.
Valóban igaz tehát, hogy mint annyi mindennek, úgy egy szeretetteljesebb, együttérzőbb, boldogabb emberi világnak a megalapozása is gyermekkorban kell, hogy kezdődjön.
Zámbó Zoltán