Charles Darwin A fajok eredete című, 1859-ben megjelent műve komoly dilemma elé állította a tudósokat. Ha elfogadják azon állítását, hogy az egy helyen élő hasonló fajok közös őstől származnak, akkor miként értelmezhetők az olyan teremtményeket, mint pl. a lemur (maki), mely főleg Madagaszkár szigetén él, de kis számban a közeli Afrikában, ezenkívül Indiában és a Maláj-félszigeten is megtalálható? Más állat- és növényfajok esetében ugyancsak felmerül ez a kérdés. No de a tudósokat nem olyan fából faragták, hogy ne tudnának rögtön elfogadható magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy a fent említett állatok hogyan jutottak át az Indiai óceánon. A kézenfekvő válasz: egy földhídon át. Ehhez csatlakoztak a geológusok is, rámutatva egyes közép-indiai, valamint dél-afrikai sziklák és kövületek közti hasonlóságra, és máris megszületett az Afrikát Indiával összekötő, a lemurok származási helyének tartott új kontinens, mely a Lemuria nevet kapta…

Érthető módon ellenérzéseket váltott ki a társadalomból Darwin azon elmélete is, miszerint az ember egy, a majommal közös ősből fejlődött ki. Mivel ez a rokonság csak elméletben létezett, s tárgyi bizonyíték nem került elő, meg is lehetett támadni. A darwini eredet ellenzőinek a lehető legjobbkor jött Lemuria „ötlete”. Miért ne lehetne egy „rég eltűnt” kontinensen keresni a magyarázatot az ember eredetére? Ernst Haeckel német természettudós egyenesen az emberiség lehetséges bölcsőjét látta meg Lemuriában, de bizonyítékot ő sem tudott felmutatni, mivel az elmélet korona tanúi, a kövületek a kontinenssel együtt a tengerbe vesztek.
Az elmúlt majd 150 évben sokat változott a világ. A mai tudósoknak nincs szüksége Lemuriára. Új elméletek, köztük a kontinensvándorlás adott hihetőbb magyarázatot a lemurok különböző helyeken való megjelenésére. Az emberi faj eredetét vizsgálva is teljesen felesleges a feltételezett Lemuria kutatása, hiszen földtörténeti adatokkal bizonyított: még ha létezett is, évmilliókkal az első emberfajok megjelenése előtt elsüllyedt.
Ezzel akár be is fejeződhetett volna Lemuria története, de nem így történt. Az elsüllyed kontinens „népszerűsége” a mai napig Atlantiszéval vetekszik. Ennek oka, hogy egy eltűnt kontinens feltételezése, mely  az emberiség bölcsőjének lehetséges helye, sok okkultista számára ellenállhatatlan volt. Születtek is a legendák szép számmal.

Legenda születik

1932-ben egy Edward Lanser nevű újságíró az oregoni Portland városába tartott az éjszakai vonattal. Az ablakból kinézve szokatlan, piros és zöld fényekre lett figyelmes a kaliforniai Shasta-hegyen. Megkérdezte a kalauzt, mi az. Mire a válasz: Lemuriaiak szertartásának fényeit látja. Egy vérbeli újságíró minden körülmények között a szenzációt keresi, pár nap múlva meg is jelent a cikke a Los Angeles Time Starban a titokzatos népről. A közvélemény természetesen újabb részleteket követelt, ezért Lanser a Shasta-hegyhez utazott, ahol találkozott másokkal is, akik szintén látták a fényeket. Meséltek neki a hegyoldalban rejtőzködő „titokzatos faluról”, ahol még senki nem járt. Felhívták figyelmét egy tudós férfira, bizonyos Edgar Lucin Larkin professzorra, aki mindenkinél többet tudott a lemuriaiakról, hiszen rendszeresen távcsővel figyelte a falut.
Sajnos a személyes találkozó már nem jöhetett létre, mert a professzor 1924-ben meghalt, de fennmaradt leírásait Lanser közölte lapja hasábjain:
„A lemuriaiak magas, nemes arcú, rövidre nyírt hajú férfiak. Mezítláb járnak, s makulátlan fehér ruhát viselnek. A fények kísérte szertartást elpusztult földjük, Lemuria emlékére tartják. Több ezer éve észrevétlenül élnek Észak-Amerikában a tibeti mesterek titkos erejének felhasználásával, amely képessé tette őket arra, hogy beleolvadjanak környezetükbe, s láthatatlanná váljanak, amikor csak akarják. Falujukat láthatatlan fal védi a külvilágból érkező betolakodóktól…”
Nem kellet sokat várni, és a cikkek nyomán kutatócsoportok indultak a „titokzatos falu” felé, de persze nyomát sem lelték a lemuriaiaknak. Azt azonban kiderítették, hogy Larkin professzor valójában egy okkultista volt, akinek a „Lowe-hegyi megfigyelőbázisa” turistacsalogató volt. Még az is elképzelhető, hogy egy sort sem írt a „megfigyeléseiről”, s az egész Lanser agyszüleménye. Ez annál is inkább valószínű, mert számos hasonlóságot mutatnak a lemuriaiak  Frederick Spencer Oliver 1894-ben publikált Két bolygó lakója című okkultista regénye szereplőivel. A regényben a Shasta-hegy bölcsek menedékhelye, melyet az ősi tudás megőrzésére hoztak létre.

Az okkultisták Lemuriája

Madame Blavatskyt a teozófia megteremtőjét vagy nagy misztikusnak, vagy üldözni való sarlatánnak tekintik. De hogy rendkívüli képzelőerővel bírt, azt senki nem tagadhatja. Mozgalmas élete során a nyugati mágiából és a keleti filozófiából jelentős tudásra tett szert, és többek között volt cirkuszi rodeós és spiritiszta médium. Ő is örömmel foglalkozott a Lemuria teóriával.
Állítása szerint az okkult bölcsesség után kutatva beutazta a világot, s meg is találta azt Tibetben, a „Mahatmák” lábánál, ahonnan okkult erők sugaraival irányítják a világot. A titkos tan című művének nehezen érthető, egyesek szerint zavaros, szövegei állítólag a Dzyak könyvéből, egy ősi, atlantiszi írásból származnak, amelyet a „mahatmák” transzban mutattak meg neki…
A titkos tan kinyilatkoztatása szerint az ember hét törzsfajon keresztül fejlődött ki, melyek közül a harmadik a lemuriaiak faja volt. Ezek az ősi lények a déli félteke jelentős részét elfoglaló kontinensen éltek. Óriási, majomszerű teremtmények voltak. Némelyiknek négy karja volt, míg másoknak egy harmadik szeme hátul a fején. Nem beszéltek, hanem telepátia révén érintkeztek, s noha tulajdonképpen agyuk nem volt, akaratukkal a szó szoros értelmében hegyeket tudtak elmozdítani. Végül Lemuria szétesett, a helyére Atlantisz lépett, majd a mai formájában létező világ. Az okkultisták szerint a lemuriaiak leszármazottai ma is élnek, ők az ausztrál bennszülöttek, a hottentották és a pápuák.
Blavatsky halála után teozófusok egész sora foglalkozott Lemuriával. Atlantisz és az elsüllyedt Lemuria című művében William Scott Elliott már azt mondja, hogy a lemuriaiak csaknem 4,5 m magas, barna bőrű lények voltak. Lapos, homlok nélküli arc, előreugró áll jellemezte őket. Feltűnően távol ülő szemükkel a madarakhoz hasonlóan oldalra is láttak. A legkülönösebb a hosszan hátra nyúló sarkuk volt, melynek segítségével hátrafelé ugyanolyan könnyen jártak, mint előre…
Szerinte, a lemuriaiak valamikor tojásrakó hermafroditák voltak, végül azonban az emberhez hasonló módon szaporodtak. Amikor állatokkal keveredtek, s megszülték a majmokat, a természetfeletti lények, akik addig támogatták őket, megtagadták tőlük a további segítséget. A Vénuszról érkezett „Lángok ura” megfosztotta a lemuriaiakat a halhatatlanságtól és az újjászületéstől, és éppen amikor emberré váltak, Lemuria a tenger mélyére süllyedt…
Más okkultisták szerint a lemuriai faj olyan lények keveréke volt, akik főleg a Szíriuszról, az Alfa Kentaurról és kisebb számban más bolygókról származtak. Végül, ahogy ezek a fajok keveredtek egymással a Földön, létrehozták a lemuriai civilizációt. Lemuria valójában a civilizáció bölcsője volt ezen a bolygón, amely sok más civilizáció megszületését támogatta, mint a későbbiek során Atlantisz létrejöttét is.  Az atlantisziak hite szerint minden kevésbé fejlett kultúrát a két legfejlettebb civilizáció hatalma és irányítása alá kellene vonni. Ez a nézeteltérés később termonukleáris háborúk sorozatát okozta Atlantisz és Lemuria között. Amikor a háborúknak vége szakadt, nem volt győztes.
Időközben más okkultisták Lemuriát áthelyezték a Csendes-óceánba, ahol a Mu nevet viselő, szintén „elsüllyedt” kontinenssel együtt egyféle magyarázattal szolgálnak a Húsvét-sziget szobrainak készítésére, valamint a Karolina-szigetek romvárosára, Nan Madolra. Ezek azonban távoli, nehezen elérhető helyek, így a Shasta-hegy marad a legcsábítóbb helyszín a Lemuriát kutatók számára...

Hogy mennyi igazság van ezekben a történetekben, azt döntse el mindenki maga. Tény, hogy annyi variáció született már az eltűnt földrészről és titokzatos lakóiról, hogy ha volt is valaha egy parányi valóságalapja, az már rég a legendák ködébe veszett.