Valaha az ember része volt a természetnek és részese volt a Teremtésnek. Értette és érezte annak minden rezdülését, együtt változott, lüktetett, lélegzett vele. Nappal a dolgát végezte, éjszaka aludt. Nyáron teremtett, gondját viselte a rá bízott növényeknek, állatoknak. Télen élvezte a teremtés gyümölcsét, a termést és pihent. Egyszóval: ÉLT.

Valaha az embert táplálta a táj. Mindig azt terített neki, amire EGÉSZségéhez szüksége volt. Amikor az epernek jött az ideje epret, amikor az almának az almát. A dédapák porán termett a búza, az ősök lelke látogatott vissza a hajnali harmatban. Csak ki kellett nyújtania a kezét a madártojásokért, halért, vadért: jó szívvel adott mindent a Teremtés.
Valaha az embert megvédte a táj. Nem kellett erődöket, limeseket építenie, elég volt ismernie és szeretnie környezetét. Elrejtette az erdő, a nádas az ellenség szeme elől, a bolygatásukra küldött nehézlovasokat elnyelte a láp. Az elrákosodott városokat tűzvésszel, betegségekkel, járványokkal szorította korlátok közé a Teremtés.

Valaha az embert gyógyította a táj. Ha egy faluban megbillent az EGÉSZség, és betegség ütötte fel a fejét, a határban azonnal megjelent a gyógynövénye. Lelegelték az állatok, a csirke húsában, a tehén tejében megjelent az ellenszer, amelytől meggyógyult a közösség. Immunrendszerként védte a betegségektől egészséges sejtjeit a Teremtés.
Valaha az embert tanította a táj. Megmutatta neki, hogy kell bánni növénnyel, állattal, földdel. A jó tanulókat bő terméssel, egészséggel jutalmazta, a rossz tanulókat éhezéssel, betegségekkel ösztökélte a tanulásra. És volt aki megbukott, az ő génállománya nem terhelte a közösséget, nem korcsosította fajtáját, mert ez a Teremtés törvénye.
Valaha az ember egész életét a tájban élte. Sokszor még szülőfaluját sem hagyta el, mégis teljességben élt, és mindent megtapasztalt. Nem birtokolt semmit, mégis övé volt a Mindenség. Nem volt magányos, bölcsőtől a koporsóig védte közössége, mint ahogy ő is bármikor életét adta az övéiért. Mert az élet véges, a becsület örök. Ez a Teremtés rendje.
Valaha az ember az egész életét a tájért élte. Folytatta a Teremtő munkáját, keze nyomán állatok, növények sokasága lelt otthonra, segítségével gazdagabb lett a föld. Szent helyeket talált és hozott létre, ünnepei, szertartásai emelték a táj erejét. Megérezte élete célját és értelmét, gondolatai befogták a végtelent, megtalálta az Istent.

És Te, kedves olvasó, hitelektől űzött vadként, tele félelmekkel és betegségekkel, belefáradva a reménytelenségbe, kilátástalanságba és boldogtalanságba, egy recsegve-ropogva leomló civilizáció foglyaként azt kérded: most mi lesz? Engedd, hogy ott legbelül végre megérintsen az Isten, és szelíden visszakérdezzen: mi legyen?

Vándor