Meyer bácsi hasra esett, ahogy nagy óvatosan az ebédjével az asztalához lavírozott. Bádogcsajkáját elejtette, az csörömpölve csattogott egy darabig, míg el nem ült Perbál atya asztala alatt. Már egy percre rá, onnan a széklábak közül pislogott büszkén, hogy: Lám! – milyen ügyesen sikerült az ebédlőt mákos tésztával behinteni. Még elhasalva káromkodott egy kicsit az ebédlő kövén. Szórakozottan lefricskázott egy tésztaszálat a fekete zakójáról, és úgy várta türelmesen Zsófia nővért, hogy felsegítse.

A szirupos nevű „Angyalkert” idősek otthonában, az ebédelők mosolyogva nézték a vicces kedvű Meyert, ki majd minden héten bemutatta nekik ezt a szívderítő produkciót, ami felejteti velük a ház, egyhangú életét.  
– Nem ütötte meg magát? – Kérdezte Zsófia nővér türelmes anya módján, és leültette Meyert a helyére.  
– Egyáltalán nem – kacarászott az öreg.
– Legyen szíves, aranyoskám, hozzon nekem egy csajka mákos tésztát a másik helyett. Meg, ha lehet, rádobhat kedves egy pofa lekvárt is –, és huncutan kacsintott a nővérkére.
– Jó, hogy a porcelántányéromat lecseréltettem bádogra, mert... –
Ebben a pillanatban egy hatalmas csattanás remegtette meg az ebédlő falait. Meyer megdermedt a rémülettől. Egészen úgy hangzott, mint egy pisztolylövés, ami ordítóbb és hatékonyabb érv, mint az Úr halk szavának hangja. – Különösen öldöklések idején. –
Egy pillanatra dermedt csend zuhant a teremre.

Egyébként mindez azért történt, mert Juhos Béla, a féllábú cipészmester, hirtelenjében lecsatolta a műlábát, és végigvágott vele a frissen vasalt asztalterítőn. A tányérok és az eszcájgok pisszenni sem mertek, csak ijedten, szorosan kapaszkodtak egymásba.
Zsófia nővér sietve otthagyta Meyert csajkástól, és halk szóval csitítgatta a még mindig hisztériásan zokogó Juhost.  
– Nem tudom, mi ütött az öregbe – zihálta a feldúlt Káldi néni a nővérnek.
– Én csak azt mondtam neki, hogy igenis a Juhos úr segédje szebb sevró cipőt készített mint ő, a mester. A Teleki téren lehetett fél áron kapni.
Juhos úr még évtizedek múlva is feldühödött, mint most is, ha segédje disznóságaira kellett gondolnia. S ez az ostoba, buta tyúk semmit sem tud.
Aztán lassan megnyugodtak a kedélyek, és minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Egyébként ez a kis incidens nem volt olyan rendkívüli, csak talán itt gyakrabban fordul elő, mint a Waldorf Astoria hotel éttermében.
Juhos bácsi már nyugodtan ült. Néha azért megrándult a válla, de lassan-lassan abbahagyta a sírást, csak néha szipogott még egy kicsit, de már senki sem törődött vele.
– Már ne haragudjon, Zsófia kedves, hozna nekünk két nagyfröccsöt is? – fordult Meyer bácsi a nővérhez, mikor végre érthető késéssel, de megkapta a mákos tésztáját. A sokk után már a szíve is visszatért a normális megszokott munkájához.
– Ugye ön is iszik Perbál? –, de ez inkább csak költői kérdés volt, mert választ sem várva, már folytatta Juhos Béla fura történetét, amit a közjáték előtt kezdett mesélni Perbálnak.
– Hát azért haragszik a Káldiné a cipészmesterre, mert múltkor az ebédnél megsértette. Azt mondta neki, hogy mit játssza meg az úrinőt, mikor még harminc éve, előrehaladott kora ellenére is, mint repedtsarkú utcalány kereste meg a mindennapit az Angol parkban, de leginkább a Kelenföldi pályaudvar illemhelye környékén.  
Ezt a hangot persze az öreg Káldi Irma kikérte magának, hogy őneki soha sem volt repedezett a sarka, mert mindig ápolta drága krémekkel, amit fia küldött az orosz frontról, és különben sem tudja, hogy hol van az Angol park. 

Ami a sevró cipőt illeti, az bizony igaz, de sajnos a segéd a Nemzetvezető Főtestvér bűvkörébe került, s felhagyott a cipészettel vitézi telek ígéretében, ha részt vesz a Duna parti akcióban.
 
- A telkekre nem volt egy kóser fedezet a Főtestvér ígérete.  - mondta Perbál atya.
Cudar idők voltak. Mikor negyvenötben az amerikaiak elérték a lágert, s utána egy évig a kórházban ápoltak, én hülye fejjel hazajöttem. Rögtön bezártak, mint amerikai kémet. Akár hiszi, akár nem atya, már szinte visszasírtam a lágeridőt. Itt a börtönben reggel és este úgy megvertek, hogy a végén bevallottam, hogy tényleg meg akartam erőszakolni Sztálin keresztlányát és az édesanyját is. Erre gratuláltak nekem, és halálra ítéltek. Még szerencse, hogy valamelyik jóakaróm életfogytiglanra kegyelmezett.
– Na, de menjünk fel, mert Juhos úr is jön később, és én még nem imádkoztam – szakította félbe Meyert, s elindult a két öreg a lifthez. Meyer még gyorsan visszaszaladt, és felhajtotta a fröccs maradékát, míg a Perbál a liftajtót tartotta.  

Egy órával később az atya szobájában ültek. Békésen szivaroztak, s csak Juhosra vártak. Az asztal közepén a kártyapakliban a lapok türelmetlenül hallgatták a pikk ász utolsó eligazítását. Végre megérkezett a cipészmester is.
Illedelmesen beköszönt:
–  Dicsértessék meg shalom!
– Magának is Juhos úr – fogadta Meyer mindkettőjük nevében. Felvillant a szeme s örömmel csettintett, mert a cipész letett az almárium lapjára egy üveg baglasi vörösbort a táskarádió mellé.
– Ma az atya oszt elsőnek –, nyögte Juhos, mert kifáradt, mikor nagy nehezen felvette a leesett pénzes zacskót. Mögötte a rádió pontosan ötöt füttyentett, és a bemondó beszámolt az aznapi robbantásokról, háborús eseményekről, vicces körvadászatról a feltételezett tömeggyilkosok után.
Perbál atyát a technika vívmánya úgy megzavarta a lapok gusztálásában, hogy a rádiót beletette a vízzel teli mosogatóba. A bemondó hangja bugyborékolt még egy picit, majd csönd lett.
– Százzal nyitok –, kezdte meg a játékot Meyer.
– Megadom – tolta be a pénzt az atya.
– Én kiszálltam, dobta be középre a cipész az öt kártyát sértődötten, mert rossz volt a lapja. Vagy talán csak azért, hogy tölthessen mindhármuknak egy-egy pohár bort, mert aztán mégis visszaült.
A szobában meghitt, múltat feledő béke volt.
Ez a nap se volt más, mint a többi. Szinte észrevétlen, egyenként távoznak majd ők is a Mindenható akarata szerint. 

Kisslaki László
Takács Zoltán festőművész illusztrációi