Az érzelmi intelligenciát személyes történeteken, filmek, könyvek megbeszélésén keresztül remekül lehet fejleszteni. De észre kell venni azokat a spontán helyzeteket, amelyeken keresztül beszélni lehet a hangulatokról, konfliktusmegoldásról és az indulatok kezeléséről.

Beszéljünk neki bátran a saját érzelmeinkről a leghétköznapibb helyzetekben – például: „Anya dühös, mert elfelejtette, hogy nincs itthon tojás.” Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyermek érzéseit is, például: „Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a játékodat. Segítek neked megkeresni!” Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív érzelmeit. Ha agresszíven viselkedik, tombol, mutassuk meg neki, hogyan kezelheti másként indulatait. Segítsünk neki elviselni a sikertelenséget: „Gyere, próbáljuk meg újra együtt!” Sose kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé – ne oktassuk ki, ha nem adja oda a kedvenc játékát a másiknak. A kisgyermek még egocentrikusan gondolkozik, s ez normális ebben az életszakaszban.

A legsúlyosabb hibák
A legsúlyosabb gond, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!” „Ez nem is fájhat, ez csak egy kis horzsolás!” Joga van ahhoz, amit adott pillanatban megél. Minden érzelmet el lehet fogadni, de a cselekedeteket lehet, hogy korlátozni kell! Például bátran kimondhatja azt is, hogy éppen nem szereti testvérét, de nem verheti meg, nem veheti el tőle a játékait. Ne mondjuk meg gyermekünknek azt sem, hogy mit kellene átélnie egy adott szituációban, például: „Szeretned kell a testvéredet!” Hasonló felszólítás egy felnőttben is dühöt és gyűlöletet keltene. Így nem javítani, csak súlyosbítani tudunk egy rossz helyzeten. Káros a másokkal való összehasonlítgatás is, amiből megszégyenülten, az elégtelenség érzésével kerül ki, és jó eséllyel megutálja azt, akivel szemben alulmaradt.
Rendkívül romboló hatású, ha nevetségessé tesszük érzései miatt olyan kijelentésekkel, mint például: „Ez gyerekes viselkedés, csak nem sírsz?” Egy ilyen mondatból azt tanulja meg, hogy nem fejezheti ki őszintén, ami éppen benne él, hanem alakoskodnia kell, hogy elfogadják.
Sok szülő, amikor zavarja gyermeke viselkedése, paranccsal, figyelmeztetéssel, „prédikálással”, tanácsokkal próbálja megoldani a helyzetet. „Azonnal hagyd abba!”, „Szégyelld magad!” Ehelyett beszéljünk vele az elfogadás nyelvén, forduljunk felé értő figyelemmel, és használjunk úgynevezett „én-üzeneteket”. Például: „Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni, ha ilyen zaj van, ezért szeretném, ha most kicsit csendesen játszanál.”

A sikeres nevelés záloga, hogy hajlandóak legyünk időt szánni gyermekünkre, és szívből fogadjuk el az érzéseit. Ebben nem lehet szüneteket tartani, mert ha egy szakasz „időhiány” miatt kimarad, az nehezen behozható, mert minden korszaknak megvan a maga jelentősége.