A X. században, Abesszíniában élő nomád törzsek tagjai figyelték meg, hogy ha kecskéik a kávécserje lombjából legeltek, nem tudtak aludni utána. Ekkor kezdték alkalmazni először áloműzőként, de még feldolgozás nélkül, nyersen fogyasztották gyümölcsét.

Italt először az Oszmán Birodalomban, Jemenben készítettek belőle egy szerzetesrend tagjai, akik már azelőtt is alkalmaztak serkentő növényi kivonatokat, mivel szertartásaikat éjszakánként tartották. Ezután a kávé ismert lett Szíriában és Egyiptomban is, és amikor eljutott Isztambulba, ott már kávéházakat is nyitottak hívei.

Mint minden újdonságnak, ennek a szenvedélynek is kezdetektől fogva akadt ellentábora. Az Oszmán Birodalom vezetői a kávéházakban folyó kábítószer fogyasztásra hivatkozva sorra hozták a megszorító intézkedéseket, radikális rendeleteket. II. Szelim bezáratta a kocsmákat és kávéházakat, III. Murád pedig gályarabsággal fenyegette azokat, akik működtették ezeket az intézményeket.

Mivel e rendeletek nem érték el céljukat, IV. Murád már halálbüntetéssel sújtotta a dohány- és kávéfogyasztókat. Nyomatékul őrsége éjszakánként ellenőrzőportyákat tartott Isztambulban, amit a reggelente az utcákon heverő holttestek bizonyítottak. Az uralkodó halála után ismét enyhültek a szabályok, és sorra nyitottak ki a régi kávézóhelyek.

Tekintettel arra, hogy ekkortájt már világszerte hódított a kávé, angol körökben is akadt ellenzéke, mert „megzavarja a test egyensúlyát, álmatlanságot, letargiát, melankóliát okoz" - mondták. Ám rövidesen belátták, hogy mind politikai mind pedig vallási támadása hasztalan az olyan dolgoknak, melyeket a nép nagy része elfogad. Így a kávét és kultuszát a XVII. század vége óta nem érte már támadás.