Gyerekkori élményem: megyek a töltésen, az odvas, vén fűzfákból álló, elöntött erdő mentén, és a hullámtérből békamiriádok hangosan zengő szava szól. Unkáké, így, összeolvadóan, mint a harang: „u-uuu-uuu…”
Szintén máig emlékszem arra a zöld varangyra, mely nagyszüleim kertje végében, félig egy nagy göröngy alatt „lakott”, onnan pislogott kifelé smaragdzöld szemével, és kézből lehetett földigilisztával etetni. Sajnos, az is emlékeim közé tartozik, hogy azt a kristálytiszta vizű csatornát, mely nem messzire tőlünk húzódott, s színpompás pettyes illetve tarajos gőték meghitt otthona volt, egyszer csak beszántották…
Tavasz van, a kétéltűek telelőhelyükről való előbújásának ideje. Magyarországon tizennégy kétéltűfaj él; ezen belül öt farkos kétéltű, a gőték és a foltos szalamandra, s kilenc farkatlan kétéltű, a békák – halljuk Halpern Bálinttól, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályának titkárától. Mint mondja: kivétel nélkül mindannyiuk védett, s sokszor maga a terület is az, ahol élnek, mégpedig ex lege, azaz a törvény erejénél fogva -- ezek a vizes élőhelyek. Sajnos nemcsak olyan élőhelyeket részesítenek előnyben kétéltűink, amelyek természetes környezetben vannak és így védettségük viszonylag biztosított, hanem mezőgazdasági területeken levőket is, ahol például időszakos vízállások keletkeztek a sok csapadék következtében. Ez utóbbi helyek nagyon ki vannak szolgáltatva az embernek (de sokszor még a védett területek is), gyakran elvezetik belőlük a vizet, feltöltik őket, vagy akár beléjük szivárognak a környékre kiszórt műtrágyák, egyéb vegyszerek, s elpusztítják ezeknek az időszakos vízállásoknak a lakóit.
Az is előfordul, hogy másutt van a békák, gőték telelő-, és megint másutt a szaporodóhelye, s a kettőt nagy forgalmú autóút választja szét egymástól. Ilyen esetben nem ritka, hogy tavasszal az autók a telelőhelyről a szaporodóhelyre igyekvő kétéltűek tízezreit tapossák el. Van, hogy egészen minimális méretű egy-egy béka élőhelye, mint például a hegyvidéki földutak, ahol akár egy vízzel telt keréknyom is elegendő néhány sárgahasú unka beleköltözésére, szaporodására – de megtörténik, hogy a következő jármű békástul megsemmisíti az egészet. Annak pedig a zöld levelibékák lehetnének megmondhatóik, hányukat pusztítják el évente gazdák a fák permetezésével.
A kétéltűeket tehát, túl azon, hogy védettek, aktívan is védelmezni kell. Rövid távú védelemként ilyen az, amikor aktivisták tavaszi mentést végeznek ott, ahol ismert béka- és gőtevonulási útvonalak szelik ketté a nagy forgalmú autóutakat. Mint például a Pest megyei Farmoson, ahol a több szervezet által támogatott Farmosi Békamentők Közössége évekre visszanyúlóan rendszeres tavaszi békamentéssel foglalkozik. A természetvédők békák – itt mindenekelőtt barna ásóbékák – ezreit mentik át vödrökben a műút túloldalára, biztosítva, hogy ne csak elinduljanak a szaporodóhelyre, hanem el is érjék azt. Vannak ezen kívül hosszútávú kétéltűvédelmi programok is, amikor például nemzeti parkok, vagy akár az útépítő cégek is, béka- s gőteátjárókat létesítenek egy-egy autóút alatt, ahol tudomásuk van kétéltűvonulásokról. Hegyvidékeken mindenekelőtt barna varangyok vonulását lehet így biztosítani; síkságon, így például a Kiskunsági Nemzeti Park területéhez tartozó, Csongrád megyei Baksi-pusztán a már említett barna ásóbékáét, a zöld varangyét, és a dunai tarajosgőtéét.
E „hagyományos” veszélyektől sok kétéltű életét meg lehet menteni az említett intézkedésekkel, de vannak olyan veszedelmek is, amelyekkel szemben, ha már megjelentek, tehetetlenek vagyunk, csak megelőzésük lehet hatékony. Ilyen az a rajzóspórás gombafaj, a kitrid gomba (Batrachochytrium dendrobatidis), amellyel a vadon Dél-Afrikában előforduló karmosbéka hazájában együtt él, s a gomba semmiféle káros hatást nem fejt ki a békára. Ezt a békafajt Európában sokáig terhesség megállapítására használta az orvostudomány, így sok orvosnak tulajdonában volt ilyen állat. És amikor megjelentek a modern terhesség-megállapítási tesztek, e békákat tulajdonosaik szabadon engedték, s róluk a penészgomba tovaterjedt más kétéltűekre, melyek nem voltak vele szemben ellenállók. Ennek a gombának rokon faja, a Batrachochytrium salamandrivorans Belgiumban és Hollandiában szinte teljesen kipusztította a foltos szalamandra állományait. A gomba jelenlétét kutatók már kimutatták hazai kétéltűfajokon is, de tömeges elhullásokat egyelőre nem észleltek. A szalamandrákat fenyegető faj most még csak Nyugat-Európában pusztít, de nálunk is megjelenhet. Megjelenéséért elsősorban a világméretű állatkereskedelem felelős, hiszen három, kereskedelmi forgalommal Európába érkező, délkelet-ázsiai gőtefajról sikerült kimutatni a fertőzést. E fajok kieresztett példányai révén, vagy akár az akvaterráriumaik tisztítása során kiöntött vizével juthat ki a szabadba az őshonos kétéltűinket fenyegető veszély. A gombák úgy hatnak, hogy elszaporodásuk következtében az állatok bőre megvastagszik, ozmotikus állapotuk s így élettani egyensúlyuk felborul, és végeredményben keringési rendellenességben vagy szívinfarktusban pusztulnak el. Éppen ezért, hogy megakadályozzuk ezeknek a gombáknak a magyarországi elterjedését, fontos, hogy házi kedvencként tartott kétéltűinket – legyen az akár, mondjuk karmosbéka, akár – például -- keleti unka vagy tűzhasú gőte, illetve bármi más – semmi esetre se engedjük szabadon! S használt vizüket csak annak gombaölő szerrel való kezelése után öntsük ki – hívja fel a figyelmet Halpern Bálint.
Melyek a talán legérdekesebb hazai kétéltűek? Itt van például a mocsári béka, mely már kora tavasszal felkeresi a szaporodásául szolgáló kisebb, háborítatlan állóvizeket: hímjei párzási időszakban égszínkék ruhát öltenek. Ezzel a nősténynek akarnak tetszelegni és a többi hímet igyekeznek fenyegetni, így azután minél többen vannak egy helyen, annál inkább hatnak egymásra, s annál kékebbek lesznek. Fotózásuk roppant nehéz, mert nagyon félénkek, és a víz alá menekült példányok ijedtükben jócskán vesztenek kékségükből. (Egyébként a gyepi béka hímjei is „elkékülnek” tavasszal, de csak kismértékben, s az ő színük inkább kékesszürke lesz.) A kecskebéka pedig a származása okán érdekes: nem is olyan régen állapították meg a kutatók, hogy voltaképp két faj, a tavi béka és a kis tavi béka hibridje, melynek szaporodása során az utódok között ismét lesz tavi s kis tavi béka is. A három békát külső szemlélő csak sarokgumóik alapján tudja megkülönböztetni. Legritkább kétéltűnk pedig alighanem a tarajosgőte-fajcsoportba tartozó, a nyugati határszélen honos alpesi tarajos gőte (nem keverendő össze – az egyébként ugyancsak hegyvidéki és szintén ritka – alpesi gőtével). A nyugat-európai gombafertőzés miatt a legnagyobb figyelmet a tetszetős színű, fekete-sárga foltos szalamandra érdemli meg, amely – mint nemrég kiderült – a fővárosban is él, egy hegyes területen, ahol végigfolyik egy máig természetes állapotában meghagyott patak. Szó van róla, hogy útépítés fenyegeti ezt a területet; a természetvédők diadala lenne, ha sikerülne megmenteni a pusztításról.
Most pedig nézzük, a népi képzelet mit tart a kétéltűekről! A gőtéket néhol „víziborjú” szóval illették, s talán illetik ma is. Költőnk, Szabó Lőrinc így ír erről, gyerekkori emlékeit visszaidézve, egy versében: …„Nagy vadászterület volt ez a hely / hát még mikor rájöttünk, hogy a tó / lakói közt gőte is fogható! / Tucatjára szedtem össze a kis, / párduchasú, tarajos krokodilt, / s hordtam haza. ’A vödörből ilyet / nyelt éjjel egy nő. S ilyen hasa lett! / Víziborjú!...’ mondta egy vasutas. / Én úgy véltem, ez már mégsem igaz.” – érzékelteti szemléletesen a versben a népi hiedelmet a költő. (Figyelem! Ma már, mint említettük, összes kétéltűnk védett, és tilos őket befogni!)
A zöld levelibékáról pedig az a nézet volt elterjedt, hogy megjósolja az időjárást. Nagy befőttesüvegben tartották, az üvegben létrával, s úgy mondták, hogy amikor a béka sokat brekeg, s ráadásul még a létrácska felső fogára ül, akkor eső, vihar várható. Tetszetős hiedelem, csak épp nem igaz – ahogyan például Schmidt Egon, Herczegh Éva és Vojnits András ismeretterjesztő íróink is rámutattak munkáikban. A varangyos békáról – azaz a zöld, illetve a barna varangyról – pedig meséink azt tartották, hogy nem más, mint elvarázsolt királyfi, s ha egy lány megcsókolja, visszaváltozik királyfivá. Nos, első olvasatra ez a hiedelem légből kapottnak tűnik, holott nem teljesen az. A varangy bőre ugyanis hallucinogén mérget tartalmaz, és ha egy lány megcsókolta a kétéltűt, s a méreg, bejutva szájába, felszívódott, hallucinációkat okozott – így lett a békából királyfi-látomás.
Farkas Csaba
