Egyre gyakrabban kerül szóba mostanában, hogy a települések határain belül kevés a port, zajt felfogó, oxigént kibocsátó zöld felület, de ezen fejtegetésekből valahogy mindig kimaradnak a temetők. Hogy mi a baj a jelenlegi temetőkkel? Szinte kivétel nélkül vigasztalan látványt nyújtó kő- és betonsivatagok, amelyekben az élő virágokat mindjobban felváltják a „végső megoldást” jelentő beton födémek, amelyek otromba szarkofágokká változtatják a sírokat. Mivel kevés embernek van arra pénze, energiája, ideje, kellő nagyságú kertje, hogy a virágtartókban a virágokat megfelelő gyakorisággal cserélje, ezért temetőink elmaradhatatlan kísérő jelensége a rothadás orrfacsaró bűze, illetve a napszítta, kifakult, töredező művirágok vigasztalan látványa. A lehangoló képet csak fokozzák a kerítések előtt elhelyezett, szeméttől duzzadó konténerek, amelyek a halottak napja utáni időszakban szinte ki sem látszanak a beléjük ömlesztett rengeteg hulladékból.

Hogy miért alakult így? Vannak, akik a fáraók késői utódaiként maradandó, időtálló síremléket építtetnek maguknak, így próbálván biztosítani nevük, emlékük hosszú távú fennmaradását, pedig a temetőket járva számtalan hasonló építményt láthatnak megroggyanva, repkénnyel befutva, bozóttal körbe nőve, amelyek megkopott márvány tábláján legfeljebb néhány kíváncsi, szánakozó ember próbálja kibetűzni a rég elfeledett építtető nevét.

Az sem ritka, amikor az eltávozott hozzátartozói –gyakran a lelkiismeret- furdalástól hajtva, szeretetüket demonstrálandó, vagy kivagyiságból- húzatnak fel ilyen monstrumokat. Be kellene látni: az, hogy meddig és hogyan emlékeznek valakire, az nem a síremléke nagyságán, milyenségén múlik, hanem azon, hogy mit tett földi életében. Fontos lenne tudatosítani azt is, hogy –a helytelen szóhasználat ellenére!- a temetőkben senki sincs eltemetve, mert halhatatlan szellemünk innen egy másik dimenzióba, Istenhez távozik, s csak „legbelső földi ruhánkat”, mulandó testünket földelik el, amelyet pedig a legjobb lenne a legszelídebb, legkörnyezetbarátabb módon bekapcsolni a természet örök körforgásába.

Képzeljünk el egy olyan temetőt, amely legjobban egy virágos mezőhöz hasonlít, amelybe semmilyen el nem bomló, a környezetet szennyező anyag nem kerül, s amelyben csak szerény, fából készült emlékjelek utalnak azokra a személyekre, akiknek a teste ott el lett hantolva. A fenntartó szervezet vagy önkormányzat gondoskodik a terület óvatos, megfelelő időben történő kaszálásáról, s arról, hogy temetések alkalmával a gyeptéglák szakszerűen legyenek felszedve és visszahelyezve, biztosítva ezzel a vegetáció továbbélését. A létesítmény határát az adott vidéken őshonos cserjék, fák jelölik: utóbbiak alá kíméletes módon, a csendes emlékezést segítő, szintén fából készült padokat helyeznek el.

A természet halk neszei által felerősített ünnepélyes csendben mindenki átélheti a teremtett világ egységét, azt, hogy annak ő is része, s a viszontlátás reményével szívében gondolhat e földi világból eltávozott szeretteire.

Az egyre mélyülő ökológiai válság közepette, az emberi civilizáció és a földi élővilág megmentése érdekében sürgetően szükséges, hogy a jelenlegi csúf, élet- és jövőellenes temetőinket élő, lélegző, zöld temetőkkel váltsuk fel!

Zámbó Zoltán