Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a színes bogyók iránti vonzódás ősrégről megmaradt emberi vonás. Évezredekkel később aztán, egyedi feldolgozási és tartósítási eljárások sokfélesége alakult ki, amelyet korunkban újra felfedeztünk - nyugodtan mondhatjuk, ezeknek a termékeknek kultusza lett.

Mindez igaz a házi csipkelekvárra, a bodza­pálinkára éppúgy, mint az öreg anyókáknál piacon kis bögrékben kapható erdei szamócára, amelyeknek ha látásától nem is, az árától biztosan könnybe lábad egy gourmet szeme. Persze aztán vannak gonosz, vasorrú nénikék is, mint például a Szendrőben lakó, aki kis reszketeg betűivel kiírja a kapujára, hogy házi eper kapható, aztán a hátsó színben ott áll neki vagy harminc láda a nagybaniról, amit dupla áron nyom el neked. Íze az a savanykás-kesernyés sírva vigadós, ­polisztirol állaggal.
Egyébként Magyarország kimondottan erős bogyókban - hazánk tájain sok fajtájukat megtalálhatjuk, amelyek sok esetben egyben kerti növényeink vad ősei, vagy rokonai. Szép példáját láthatjuk ennek, ha a Felső-Tisza vidékén barangolunk. Ha elindulunk a falusi kertek szilvafáitól kifelé a legelőre, azt tapasztalhatjuk, hogy rengeteg átmeneti alakot találunk egyre kisebb gyümölcsökkel, amíg végül elérünk a kökénybokrokhoz. Más elődök még kevésbé bizalomgerjesztő formában léteznek, így az ember elgondolkodik, hogy ősünk milyen fantáziát látott például a vadköszmétében, ami sziklai bükkösökben éli mindennapi életét és borsónál alig nagyobb termésén hosszú szőrök meredeznek és maga a bokor is szúr, mint a veszedelem.
Családtag a fekete ribiszke is, ami a természetben meglehetősen ritkán fordul elő, így ő védett növényünk. Liget- és láperdőkben található, a Hanságban, a Szigetközben és az Ipoly mentén. Ugyanez igaz a vörös ribiszkére, mind ritkaság, mind termőhely tekintetében.

Kevesen találkoztak még vele, de a ribizkéknek van egy harmadik fajuk Magyarországon, a havasi ribiszke. Pár töves állományai a Zempléni-hegységben, a Bükk-fennsíkon és a Bakony szurdokerdeiben, töbreiben találhatóak. Jellemzője a pici, háromosztatú levél és a keserű ízű piros áltermés, amitől a botanikai művek óva intenek, nehogy megkóstold, pedig semmi különös nincs benne, egyszerűen csak rossz. Meg aztán volt a Bükkben egy tő bérci ribiszke is Jávorkút mellett, ami szőrén-szálán eltűnt egy ­ködös hajnalon.
Reneszánszát éli mostanában az áfonya is, amelynek Magyarországon szintén három képviselője fordul elő. Leggyakrabban a fekete áfonyával találkozhatunk, kis felálló szárú törpecserje formájában. A savanyú talajokat kedveli és a Vendvidéken és az Őrségben olyan mennyiségben terem, hogy szemezgetni is tudunk belőle. Ugyanez nem mondható el a vörös áfonyáról: pici kis cserjéi egyesével nőnek és olyan elszomorítóan aprók, hogy egy bütykösebb ujjú ember csak szemöldökcsipesszel tudná megfogni bogyóit.
A harmadik faj, a tőzegáfonya pedig egyenesen unikális előfordulású. Kizárólag a Nyírség egy-két tőzegmohalápjában láthatnánk, ha földi halandót egyáltalán beengednének ezekre a területekre. Hogy én hogyan másztam be oda, azt borítsa a feledés jótékony homálya, miután kellőképpen kipanaszkodtam magam a „Bereg rejtett kincsei” c. eposzban, a tavalyi februári ­számban.
A piacon vagy szupermarketekben kapható termetes áfonyagyümölcs ennek a törpe kis növénynek az amerikai rokona, ahol az áfonyatermesztéssel iparszerűen foglalkoznak, több ezer hektáron termesztve, mert az amerikaiak képtelenek kicsiben gondolkodni.
Mielőtt valaki megkérdezné, hogyan szednek le ennyi bogyót, elárulom, hogy végigmennek a bokrokon egy gépesített áfonyafésűvel, aztán a területet elárasztják és az érett termést egyszerűen lehalásszák a víz tetejéről.

Nagyon jó sajtója van a bodzának is, köszönhetően értékes beltartalmának, köztük is egy rezveratrol nevű polifenol szerkezetű vegyületnek, ami antioxidánsként működik szervezetünkben, védve minket a káros szabad gyököktől, amikkel sajnos elszennyeződött világunkban lépten-nyomon találkozhatunk. Így Hegyalján is egyre több bodzaültetvényt telepítenek, és ha a szőlőt nem is fogja kiszorítani a Tokaj-hegyről, biztatóan jó piaci háttérrel rendelkezik. Elsődlegesen, mint természetes színezék használatos, de a kipréselt bodzát felcefrézve egyedi pálinkák készítéséhez is használják, együtt a sommal és a vadkörtével, hogy aztán hajmeresztő árakon jelenjenek meg a piacon
Érdekes még megemlíteni itt is a további két rokont. A bükkerdők szélében növő ritkább fürtös bodzát, aminek érett bogyói pirosak, valamint a földi, avagy gyalogbodzát.
Ennek gyűjtésével nem érdemes kísérletezni, mert bogyói mérgezőek.
Az erdei málnát, szedret, szamócát úgy hiszem, nem kell bemutatni. Akik azonban száraz gyepeken különösen nagy szamócaszemeket találnak, azok ne örvendjenek előre, zsákmányuk ugyanis a teljesen íztelen csattogó szamóca.

Méltatlanul mellőzött vadgyümölcsünk a kerti berkenye, ami nevével ellentétben száraz tölgyesekben található - termesztésben igen ritkán. Kerti formájának borsodban igen szép neve van, uckurucnak hívják. Megszotyósodott gyümölcsét nyersen eszik, de pálinkaként sem megvetendő. Amúgy a magyar ember szerintem egyedül a karalábéból nem csinál pálinkát, a tökre már nem vennék mérget. A berkenye íze egyébként egy másik méltatlanul mellőzött kerti gyümölcsre, a naspolyára emlékeztet.

Aztán itt van a mi kedves vadkörténk, a vackor, amiből - mit ad Isten - szintén ­pálinkát főznek elsődlegesen. Rokona a magyar vadkörte, igazi növénytani büszkeségünk, mint bennszülött fajunk. Latin neve is - Pyrus magyarica - büszkén tudatja származását. A magyar és így egyben a világállomány 30-100 fára tehető, és a növény arról ismerszik meg, hogy augusztusban eldobálja terméséről az elszáradt csészeleveleit, melynek helyén egy körkörös paragyűrű lesz látható. A különösebb csíny nélküli növényről Böhm Éva botanikushölgy órákat tud mesélni, olyan lelkesültséggel, mintha az Univerzum kezdetén az ősrobbanáskor az atomok azért alakultak volna ki a szédítő energiakulimászból, hogy egyszer majd magyar vadkörtévé álljanak össze.
Végezetül szót kell ejteni arról, hogy az ehető bogyókon kívül léteznek mérgező, sőt halálosan mérgezőek is. A ricinusmag, a hóbogyó, a tiszafa, a nadragulya és úgy általában a Solanaceae (Burgonyafélék) családjának össze tagját óvatosan kell kezelni, kivéve persze a paradicsomot, a paprikát és a padlizsánt, azaz nagy a kísértés hogy leírjam, a „p” betűs fajok az ehetőek.
Hát, gyűjtésre fel! Annyit azonban mindenképp tudnunk kell, hogy a gyűjtés családi program, és nem családi vállalkozás. A nemzeti parkok területén és az állami kezelésű erdőkben az engedélyezett mennyiség személyenként 2 kg, ami igaz a gombákra is. Ne felejtsük el, a hóvirágot is azért kellett védettség alá vonni, mivel túl az iparszerű hóvirág-árusításon, külföldi kamionokat pakoltak tele magyar hóvirághagymákkal úgy, hogy előtte letolták a földréteget. Egyszóval az erdőt-mezőt ne ingyen éléskamrának tekintsük.

Molnár Péter