Furcsa dolog ez az élet. Amíg fiatalok vagyunk, várjuk az iskola végét, várjuk a munkaidő végét, a hétvégét. Jaj, hát soha sem lesz péntek? Aztán eljön… Eljön az idő, amikor nem számít, milyen nap van. Mert időd van, csak már nem tudsz mit kezdeni vele. „Ha újra fiatal lehetnénk, mennyire másképp élnék! Mert már nem tehetem meg azt, amit akkor kellett volna.” Ugye?

És én szerencsés vagyok, mert nekem eljött ez is. Van, aki nem ilyen szerencsés. Az öcsém munka közben halt meg 55 évesen. Nem bírta a szíve…

Nekem itt a lehetőség, hogy kezdjek valamit magammal, hogy végre éljek, de azt veszem észre, hogy lassan egybefolynak a napok, miközben csak bámulok ki az ablakon.

....

Még elég erős vagyok, szerencsére az orvos ritkán lát, csak a vérnyomásom és az ízületeim vacakolnak, de ez minden. Mégsem találom a helyem. Egy kicsit olyan, mintha leírtak volna. Kész, ennyi voltál, már nem vagy hasznos, vonulj félre…

...

A feleségem mindig mosolyog, derűs… nem értem, neki kiért nem fáj. Pedig a fiúk már felnőttek, messze élnek, az unokákat ritkán látjuk. Tudom, hogy szeretnek minket, de már nekik sincs ránk szükségük, élik a saját életüket. Ünnep, születésnap, névnap… csodás pillanatok, amikor együtt vagyunk, de utána újra üres a ház.

...

Hónapok telnek el így, szürkén, egyhangúan. Nem csinálok semmit, csak amit nagyon muszáj, mert minek? Kinek?

...

Azt hiszem, ma szombat van. Derűsen süt be a májusi nap az ablakon. Az asszony a konyhában szöszmötöl, halkan dúdol. Amikor kivánszorgok a konyhába, egy tál süteményt tesz elém. Rákóczi túrós… a kedvencem. Kérdem: ezt miért?

A válasz váratlanul ért: „Azért mert végre élsz! Nincs kötöttség, nincs megfelelés, nincs munkaidő, nincs hajtás, nincs stressz. Nem tudod, mennyi van még hátra, ezért el kellene kezdened élvezni az életet önmagadért. Ez a kedvenc sütid, kezd ezzel az ÉLETED! – megcsókolja a homlokom, és elvonul kertbe.
Imád a virágaival szöszmötölni…