Ahányszor csak lehetőségem, igényem van rá, használom és dicsérem azokat a fantasztikus kommunikációs vívmányokat, amelyek a mai életünket szolgálják: általuk a tudás olyan elérhetőségbe került az ember számára, mint még soha.

E technika révén másodpercek alatt létrejöhet emberek között kapcsolat olyan távolságokban, amelyek fizikai leküzdése heteket vehetne igénybe. Tudományos, kulturális, politikai információk birtokába juthatunk szinte az események megtörténte időszakában. Megtudhatjuk, hogy a világ más tájain hogyan reagálnak bizonyos történésekre, és azt is, hogy mi, magyarok hol helyezkedünk el a gazdasági, a művelődési és a sport ranglétrán, világviszonylatban.
 Megtudhatunk mindent, ami lelki beállítottságunknak, pillanatnyi, vagy hosszú távú érdekünknek megfelel és szükséges. Éppen ezért semmiképpen nem szeretném szembeállítani a számítógép, internet, okostelefonok és még számos technikai csoda jelenvalóságát a környezettel, annak elhagyottságával, elhanyagoltságával, szennyezésével.
Mégis… Talán túl gyors volt az ember eltávolodása a természettől. Az emberek jó része teljesen hátat fordított a környezetének. Együtt lélegezni a körülvevő világgal mintha elavult, idejétmúlt dolog lenne: sétálni a természetben, nézelődni a folyóparton, virágot gyűjteni a réten, különösebb cél nélkül hallgatni a szélborzolta fák suttogását, figyelni a madarakat. Erről az egyoldalú hátraarcról tanúskodik az a rengeteg szemét, amit a települések külterületein, dűlőutakon, erdőszéleken, patakmedrekben hagy az ember.  Az alig száz éve a természetben élő személy még tisztelte a környezetét, mert tudta, naponta megtapasztalta, hogy abban és abból él. Ez a tudás valahogy megtört, megszakadt, pedig a természettel való bensőséges kapcsolatra, a benne szerzett élményekre szüksége van az embernek ahhoz, hogy lelkileg és fizikailag egészséges legyen. Egyoldalú az elfordulás, mert az erdők, a ligetek és parkok, éppen a szeméttel tarkított, elhanyagolt területek megpróbálják túlélni ezt a mérgező, pusztító magatartást, és érdemtelenül is tovább szolgálják az embert, mert ez a dolguk. Mi meg csetlünk-botlunk a világban, hol ide kapva, hol oda, attól félve, hogy lemaradunk valamiről. Míg száz évvel ezelőtt az volt gazdag és erős, aki ismerte a környezetét, az állatokat, fákat és bokrokat, annak megfelelően alakította az életét. A ma embere a környezet alapvető ismerete nélkül is hozzájut az élethez szükséges élelmiszerhez, így nincs is kedve alkalmazkodni a házon kívüli világhoz.

Nem kellene, hogy ellenmondás legyen a természet szeretete, a rá irányuló figyelem, a benne élés és a technika nagyszerű vívmányainak okos használata között. Okos használat, ez a kulcsszó. Hiszen a technika mindig megújuló eszközeire a környezetvédelemben is nagy szükség van. Gondoljunk csak az utóbbi években elterjedt drónokra, a pilóta nélküli, kisebb- nagyobb repülni tudó gépekre, melyeket vagy az ember irányít, vagy saját szenzoraikkal tájékozódnak. Hasznos felvételeket, adatokat gyűjthetnek vele a szakemberek olyan területeken, amelyeket más módon nem lehet megközelíteni. Technika ide vagy oda, vissza kell menni a faluba, megnézni a búzavetést, sétálni kell újra az erdőben, halászni a folyóban, merengeni a csörgedező patak mentén, hogy meghalljuk a természet hangját, hogy értsük, s benne felismerjük magunkat. Talán többet kellene felfelé is nézni, a csillagos eget bámulni. Félelmetes azonban, hogy minél többet tudunk a bennünket körülvevő világról,  rájövünk, hogy mennyire semmit nem tudunk az emberről, az életről. Nem régen a közösségi oldalon valaki közzétette, hogy három új kisbolygót fedeztek fel a Nasa szakemberei a világűrben. Összehasonlításként sorra vette a tudósítás a már ismert bolygókat, köztük a Földet is, hogy arányítani tudja a laikus érdeklődő, milyen helyet foglalnak el a kozmoszban az új tényezők. A három bolygó átmérője 2,1-szerese, 1,7-szerese, illetve másfélszerese a Földének. A legkisebb és a csillagtól legtávolabb keringő planéta az úgynevezett élhetőségi övezetben van, vagyis a hőmérséklet lehetővé teszi víz meglétét a felszínen. Sokáig nézegettem a bolygókat, az új információval azonban kis szorongás is végigfutott rajtam, amikor végiggondoltam: mennyire semmik vagyunk az egészhez, a mindenséghez képest. Félelmet keltő, de egyben lenyűgöző is a tény, hogy ebben szépen megformált világban még mindig az ember az egyetlen, aki a megismételhetetlen élet birtokosa. Albert Einstein Nobel-díjas fizikus így vall e transzcendentális érzés megtapasztalásáról: A legmélyebb és legfenségesebb érzés, melyre képesek vagyunk, a misztérium megérzése. Ebből csírázik minden tudomány. Az én vallásom lényege, hogy alázattal imádok egy végtelen szellemi létezőt, aki a látszólag jelentéktelen dolgokban mutatja meg önmagát. A mindenség alig ismerhető, de mégis elvezet egy mély, érzelmeimet is megmozgató meggyőződéshez: valóban létezik egy világot fölülmúló Gondolat.”
Nincs más igazság hát, mint a természet szeretete. Vele harmóniában élni személyes feladat az egyes ember számára. Mindenkinek maga körül, a maga sajátságos, egyedi módján kell benne és vele élni, tisztelni és megbecsülni azt.

Tóth Katalin