Az elmúlt télen is madárétterem működött a kertünkben. Volt választék bőven, kinek mi ízlett igazán: vegyes magkeverék, melyben élvezettel lehetett a megfelelő szemre találni, aztán csak napraforgót és dióbelet kínáló tálca, faggyúgolyó-magos függők és disznóhája belógatva az almafa koronája alatt. Hogy a betérő vendégek jóllakva, vidáman teleljenek és megújult erővel induljanak az új tavasz felé. Az idei teles napok azonban mintha gyérítették volna a vendégek számát, alig láttunk tengelicet, zöldikét, meggyvágóval pedig egyáltalán nem találkoztunk az idén. A verebek is kevesebben kapirgáltak a magkeverék között.
Érdemes ezeken a jeleken elgondolkodni: valami elromlott, valamit helyre kell hozni. A madarak a legérzékenyebben követik a természet változását, amit aztán jelenlétükkel, vagy annak hiányával jeleznek számunkra, mindegy hol élnek: a város közepén vagy az erdő szélén. A madár az ember egyik legősibb szimbóluma, életét a születéstől az elmúlásig végigkísérte. Ma is így van ez, ha tudomást veszünk róla, ha nem: madár = élet. Ahol madár nem él, legyen az bármely adottságú szárnyas lény, ott az embernek sincs sok keresnivalója. Ahol viszont sok és sokféle madár van, ott az életfeltételek is olyanok, hogy lehet, sőt, leginkább ott érdemes élni.
A huszadik század elején már felismerték a jelentőségét annak, hogy mennyire fontos az ifjúsággal megismertetni a madarak és az ember kölcsönös viszonyát a természetben. Napjainkban meg különösen lényeges, hogy a számítógép mellett felnőtt új generáció is megismerje környezetét, a madarak szerepét az élőlények sorában. 1902. május 19-én, Párizsban egyezményt írtak alá az európai államok a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. 1902-ben Chernel István ornitológus szervezte meg Magyarországon először a madarak és fák napját, amelyet törvényben szabályoztak. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben írta elő, hogy az iskolákban a tanító évente egy napot arra szenteljen, hogy a környezetükben élő madarakat és azok védelmének jelentőségét megismertesse a tanulókkal.
A természet körforgásában működő hatalmas szerepükön túl, az ember az évezredek során bensőséges viszonyt ápolt mindig a madarakkal, azok az életének mindennapos szereplői, részei voltak. Erről tanúskodnak szép népdalaink, mint ez is: Madárkám, madárkám, csácsogó rigócskám, pendítsd meg nyelvednek gyönyörű szólását, fújj az én szívemnek vigasztaló nótát. A madár összekötötte és összeköti a földit az égivel, a kézzelfoghatót a felfoghatatlannal. A madár szépség, szelídség, bánat és öröm hordozója, vigasz és kegyelem. Erről vallanak a tárgyalkotó népművészet alkotásai a fazekas munkákon éppúgy, mint a fafaragásokban, a hímzések motívumkincsében mindenütt megjelenik a madár, mint a lélek, a lelki élet szimbóluma. Napjainkat ma is szinte át- meg átszövik azok a szólások és közmondások, amelyek madarakkal kapcsolatosak: Egy fecske nem csinál nyarat. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Éles a szeme, mint a sasé. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Láttam én már karón varjút. Verebet lehet vele fogatni. Madarat tolláról, embert barátjáról. Szereti, mint galamb a tiszta búzát.
Egyes madaraknak különleges szerep jut a mitológiában, az ember jelképrendszerében, ahogy ezt Jankovics Marcell nagyszerű Jelképtár könyvéből megtudhatjuk. Például a tavasz hírnökeként ismert fecske a születés és újjászületés jelképén túl, a szerelem istennőjéhez, Aphroditéhez kötődő allegória. A feketerigó tolla színe és szép éneke miatt a keresztény hitben a bűn és sötétség, de ugyanakkor a csábítás megtestesítője. A kócsag, a fehér gázlómadár fehérségével, tisztaságával a nemesség szimbóluma, tollbokrétáját a tizennyolcadik században büszkén viselték. A szarka az éberség, a fecsegés és a tolvajlás jelképe, a veréb pedig a gyermek Jézus kezében a megváltott emberi lelkekre utal.
Az irodalom tele van szebbnél szebb alkotásokkal, melyek e szárnyas lelkek különlegességével, az emberhez való bizalmas és meghitt kapcsolatával ismertetnek meg, máskor meg a madár tulajdonságait, mint emberi jellemvonásokat jelenítenek meg egy-egy műben.
Kevesen kerültek olyan bensőséges viszonyba e szépséges állatokkal, mint Hamvas Béla, aki A madarak énekében így fogalmaz: A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam.
Nagyobb figyelmet, törődést, odafigyelést érdemelnek lakótársaink, ezek a szeretnivaló szárnyas lények, amelyek széppé, gazdagabbá teszik az életünket, őrzői, védői és jelzőrendszerei az adott territóriumnak, ahol élünk. Nélkülük szegényebbek lennénk, lélekben éppúgy, mint pénzben mérhető javakban.
Tóth Katalin
