Egy kisváros gimnáziumában osztályklubdélutánt rendeztek a 2000-es évek elején. A szorgalmas diáklányok keze nyomán szendvicsek és sütemények borították az erre kijelölt asztalokat: a mérsékelt érdeklődés és étvágy következtében ez még a rendezvény végeztével is így volt. Az a néhány fő, aki magára vállalta a rendrakás-takarítás hálátlan feladatát, azon tanakodott, hogy mi legyen a felesleggel.
Azt azért ösztönösen érezték, hogy nem lenne helyénvaló, ha a sok ízletes étel a kukában végezné: de hát akkor mi legyen vele?
Valaki javasolta, hogy osszák el és vigyék haza, de erre is csak kevesen éreztek késztetést. Egy vendég fiú előállt azzal az ötlettel, hogy elvinne mindent a kutyájának. Az osztályfőnök, aki eddig érdeklődéssel figyelte az események alakulását, ekkor érezte úgy, hogy mindenképpen közbe kell avatkoznia: kifejtette, hogy városukban is vannak szegény, nélkülöző emberek, akik örülnének egy ilyen jellegű ajándéknak. Igen, de hol lehet megtalálni őket? Elég későre járt, ilyenkor már nem szokott nagy mozgás lenni a település utcáin. A tanár a megoldást váró kérdő tekintetek elől menekülve, a kiút megtalálásának vágyától hajtva kiszaladt az iskola előtti térre, de nem látott senkit.
Lehunyta szemét, és Istentől kérte a segítséget. Mikor újra fölnézett, egy középkorú férfit látott közeledni a zebrán. Fekete bőrkabát volt rajta: nem látszott rászorulónak. Ő lenne az? Túl sok idő nem volt a mérlegelésre. Istenbe vetett bizalommal, az esetleges megalázó vagy durva elutasítást is vállalva odalépett a közeledőhez, s vázolta neki a helyzetet. Őszintén megkönnyebbült, amikor a megszólított elmondta, hogy milyen sokat jelentene számára a felajánlott ajándék. Az osztályterembe kísérve a nála levő reklámszatyorba rakta mindazt, amit a gyerekek elébe tettek, s hálálkodva távozott.
*
Ez az igaz történet is azt támasztja alá, hogyha tiszta szívvel, őszintén akarunk segíteni, akkor erre nyílik lehetőségünk. Sokan azonban meglepően leleményesek annak megindoklásában, hogy miért nem jótékonykodnak, miért nem adnak. Kifejtik, hogy a támogatott bizonyára italra, cigarettára, kábítószerre költené, amit kap, ezért tulajdonképpen jót tesznek azzal, ha nem adnak, mert így nem segítik eddigi helytelen életvitelének folytatását.
Mások feltételezik, hogy a felajánlott támogatás méltatlan nyerészkedők kezébe kerülne, nem jutna el a címzettekhez. Nem lehetünk naivok, s nem tagadhatjuk, hogy vannak visszaélések, de ennél sokkal fontosabb, hogy vannak szegény, nehéz sorsú emberek, akik várják a segítséget, s ha nem indítjuk el feléjük, akkor az biztosan nem is fog megérkezni. A mi felelősségünk addig terjed, hogy keressük meg a támogatás legmegfelelőbb módját, és a célba érés legbiztonságosabb útját. Azzal, hogy adunk, persze nem csak az adományozott jár jól, hanem az is aki ad: az imént említett eset kapcsán ezt egy diáklány így fogalmazta meg: „Ugye tanár úr, most jót tettünk a lelkünknek?”
S valóban!: ha eleget teszünk az Isten által elvárt szeretet követelményének, s szolidárisak vagyunk hátrányos helyzetű embertársainkkal, akkor ezzel nem csak a társadalom összetartó szövetét erősítjük, hanem lelkünk könnyűségét, jó közérzetünket is biztosítjuk.
Ellentmondásnak tűnik, de igaz az a mondás, mely szerint „csak az a miénk, amit másnak adunk!”, mert a zsugorgatott pénz, a féltve őrzött tárgy bármikor elveszhet, tönkremehet, keserűséget, csalódottságot hagyva maga után, míg az ajándékozás keltette pozitív érzelmeket nem vehetik el tőlünk, az ajándékozás tényét nem tehetik meg nem történtté.
Zámbó Zoltán
