Egy nemrégen látott riportban azt mondta egy édesanya, hogy milyen nagyszerű, hogy az ő alig kétéves kisfia már a tabletet használja. Így le tudja foglalni vele a figyelmét, amíg dolga van. A környezetemben is egyre gyakoribb ez a büszke dicsekvés, hogy milyen ügyesen húzogatja a táblagépen a képeket a kicsi, és belefeledkezve nézegeti, keresgél, amíg a mama a fontos dolgait intéz. Főz, vagy éppen egy másik gépen vagy telefonon egy közösségi oldalon posztolgat vagy lájkol. Csodás dolog, hogy a kicsi gyermekek ilyen fogékonyak az újra, de a piciket minden érdekli, ami színes, érdekes, pláne, ha még talán hangot is ad.

Azt gondolom, hogy legalább annyira érdekes dolgok történhetnek a konyhában is egy gyermek számára, ha az édesanyja megmutatná, hogyan készíti az ebédet. A kicsi kezébe adna egy csipetnyi tésztadarabot, közben dudorászna, énekelgetne neki. A gyermek érezné közben az illatokat, látná a gőzt, ahogy a fazékból emelkedik felfelé, s mindeközben kapna néhány puszit a maszatos arcocskájára… Mert ezek az első évek a legfontosabbak az értelmi, érzelmi fejlődés szempontjából. A pszichológusok is azt mondják, ilyenkor tevődnek le azok az alapok, amikre aztán épül az újabb és újabb hatás, információ, benyomás, tapasztalás.
Persze, szó nincs arról, hogy a technika csodás vívmányairól le kellene mondani, s hogy az  okostelefonok, számítógépek, tabletek sokfélesége ne lenne hasznos. Sőt, az internet nyújtotta hatalmas ismeretanyagot butaság lenne nem használni akár a hétköznapi életben, vagy éppen tudományos tájékozottság megszerzéséhez, és persze a szórakozáshoz is. Az óriási távolságok leküzdéséről, a kapcsolatteremtés határtalan lehetőségeiről nem is szólva. A rendkívüli mennyiségű képi anyag, amelyet a rendszer kínál, a nagyszerű fotó- és video-gyűjtemény felbecsülhetetlen értékű.  
Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a napról napra változó szórakoztató ipar, az elektronikai biznisz világa a maradék kicsi pénzt is mosolyogva szedi ki sokszor a legszegényebb rétegek zsebéből is. Aztán a technika kezd uralkodni az ember felett. Aki arról is megfeledkezik, hogy van egy tőle független világ, amely akkor is létezik, ha valamilyen oknál fogva a virtuális valóság működése akadozik, vagy éppen egy hosszabb áramszünet vagy katasztrófa miatt nem funkcionál már. A Föld viszont forog tovább, és akkor is felkel a Nap, kikel a mag a földből, teremnek gyümölcsök a fán…  A technikát kellene igazítani az élethez, nem pedig az életet a technika mindig újabb és újabb szerkentyűihez. A túlságosan online-ra kapcsolt élet egyre inkább távolodik az Isten teremtette valóságtól, a létezésben lényeges dolgokat felváltja és sok esetben meghamisítja a cyber-világ. Pedig a kettőnek nem külön-külön, hanem egymást jól kiegészítve kellene működnie. Nem csodálkozunk, ha a gyerekek többsége nem tudja mire valók bizonyos tárgyak, mint például a bélyeg vagy a zsanér, mert már alig van rá szükség a hétköznapi életben. De azért mégis furcsa, hogy a kisfiúk nagy része úgy nő fel, hogy sosem lát az édesapja kezében csavarhúzót, fűrészt vagy kalapácsot. A lányok meg nem tudják meg mire való a kötőtű és a horgolótű, de még talán varrótűt sem nagyon látnak az anyukájuknál.

Mindenképpen hasznos hát, ha a felnövekvő nemzedék tudja, ismeri a technika kínálta lehetőségeket, de elvárható igény, hogy a környező természeti világban ne idegenként járjon-keljen, hanem ismerje meg annak javát, hasznát, törvényszerűségeit. Vannak sikeres internetes próbálkozások a magyar irodalom, a költészet, a próza széleskörű megismertetésére, talán nem reménytelenül. Sok a restancia. Ahogy a természet és ember viszonyában is. A már több emberöltőnyivel korábban meglazult kötelékeket a következő generációknak kell újra megerősítenie az ember és a bolygó között, hogy az egészséges egyensúly megint visszaálljon. S hogy ebben közreműködni tudjon, meg kell ismernie a környező világot, a természetet, élnie kell benne és vele, együtt kell lélegeznie a növényekkel, állatokkal. Rengeteg az ismeretanyag az interneten. A természetet azonban érinteni, érezni, ízlelni, szagolni és tapintani kell. Ez csak úgy lehetséges, ha sokat vannak a gyerekek a zöldben, és a szabadban játszanak, fára másznak. Meg kell tudniuk, hogy van egy másik élet, ami elhalmoz bennünket minden jóval, vizuális élményekkel, valódi élelemmel éppúgy, mint lelki táplálékkal. A természet menedék, étek, ha kell eszköz, hajlék, de játszótárs és jó barát is annak, aki meg kívánja ismerni és szeretettel fordul felé. A gyerekek számára legalább olyan érdekes a körülöttük lévő élő világ - a kert, a patakpart, az erdő -, mint az idejekorán kezükbe nyomott tablet. Csak a szülőkön, a felnőtteken múlik, mit mutatnak meg ebből, mi a számukra lényeges. Mert ami a szülőnek alapvetés, az lesz fontos a gyermeknek is. Nem az iskolán és a társadalmon kell számon kérni az elmulasztott esélyt, reményt az offline élethez.

Tóth Katalin